Történt ez 2016. november 06-án Írországban, Dublinban, a Lehetőségek Szimfóniája képzésen velem és élvezetes másik felemmel Bajusz Tiborral 😀

Tibi:
Dublinban az SOP képzés harmadik napján, ebédszünetben, gondoltam egy merészet és ártatlanul feltettem a kérdést egy vagány, belevaló humanoid Nőnek, Horváth Magdinak, hogy egy évesek lettünk Mónikával, vaj’h mivel lephetném meg az évfordulónkon?

A válasz még véletlenül sem volt sablonos, bár csípőből jött:
„Beszélj Dain-nel, hogy szeretnél bejelenteni valamit a színpadon.”

Tetőtől-talpig, kb mint egy vulkánkitörés, szaladt végig rajtam, hatalmas robajjal az energia… Huhhhhh!

Annyit mondtam: “Baszki!!! Az a baj, hogy ez kurva könnyű!!!”, miközben a szívem majd kiugrott a helyéről. Ott toporogtam, mint egy tini az első randi előtt.

A délután többi részére nem emlékszem, egészen addig, amíg Dain fel nem hívott a színpadra..

Mona:
Egy isteni ebéd és dumcsi után sétáltunk vissza hármasban az SOP képzésre. Szikrázott a napfény, jóízűen beszélgettünk Magdival, míg Kedvesem igen furcsán viselkedett, lemaradt tőlünk, csendes, szótlan, mondhatni elkülönülő volt. Valami nem stimmelt, csak néztem értetlenül. Először majdnem magamra vettem (pp), aztán megengedésbe kerültem az egésszel.

A képzés délutánja fergeteges volt, majd Dain orgazmikus vicce után, egy csöppnyi varázslat lopódzott be észrevétlenül az életünkbe.

Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy Tibi megy előre, Dain mint barátját invitálta fel a színpadra. A szívem a torkomban dobogott, remegett a lábam. “Atyaég, mi lesz ebből?” Hallgattam, hogy mit mond, hogy mindenki engem néz, de egy kukkot sem értettem, fogtam fel belőle lányos zavaromban. Egyszerre pirultam el és váltam falfehérré, majd a tapsvihar közepette, a lábam vitt fel a színpadra, nyújtottam a kezem Dain-nek és öleltem, csókoltam élvezetes másik felemet.
“Köszönöm, köszönöm, én is, én is!”, ennyi jött ki belőlem.

A sok finom energiát, azt a sok tápláló hozzájárulást, gratulációt, ölelést, hálát, nagyrabecsülést, kedves szempillantásokat, köszönjük! Hogyan lehet ez még ettől is jobb? Ebből kérünk még!

A történet itt lesz picit érdekesebb  hehe.

Mona:
Kedden még maradtunk Dublinban. Végig olyan hálás voltam Kedvesemnek, mindent olyan jól leszervezett, tudta hová menjünk, hogyan, mindig volt egy jó ötlete, amit meg is köszöntem neki és elismertem Őt. Majd a legutolsó elismerésnél, amit Ő mosolyogva fogadott, kifakadt belőlem:
“Mi kellene ahhoz, hogy a Kedvesem is elismerjen engem??” – félig viccesen, félig komolyan.

Tibi:
Megálltam egy röpke pillanatra.

Hirtelen elkezdtem keresni-kutatni azt, amikor, és ahol elismertem Őt, majd így szóltam:

“Baba! Két napja ismertelek el ország-világ előtt!”

Mona: Ahogy ezt Tibi szinte belemondta az égbe, hatalmas jóízű nevetés tört ki rajtam.

„Bakker, tényleg!!!”, mondtam az éberség teljes könnyedségével.

Olyan teres és ragyogó lett minden – ott, akkor fogadtam be az elismerését. Új világ tárult fel előttem! Hogyan lehet ez még ennél is jobb?

Köszönöm! Nagyon hálás vagyok ezért neki, mindenkinek aki osztozott az örömünkben és nektek is akik, olvassátok-e sorokat.

Mi az amit nem veszel észre, amit ha észrevennél, megváltozna az egész életed?

Hol ismernek el, ahol észre sem veszed, amit ha észrevennél és fogadnád, megváltoztatna mindent?

Ki lennél, mi lennél, hol lennél, milyen életet teremtenél?

Mindenhol és bárhol, ahol az elismerést nem tudtad, tudod fogadni, mert nem abban a formában érkezik, ahogyan azt te elképzelted, hajlandó lennél elengedni, eltörölni, elpusztítani?