Tanítanál-e egy halat fára mászni? Képzeld el, hogy van egy kis halad. Nagyon cuki, nagyon fürge – csak épp nem mászik fára. Mert miért is mászna? Ő hal. Az ő terepe a víz.
Most képzeld el, hogy valaki mégis azt várja tőle, hogy másszon fára. Hát… elég frusztráló, nem?
Ahelyett, hogy a különbözőségének az ajándékát keresnénk, címkéket akasztunk rá, mindenféle diagnózissal látjuk el, majd megpróbáljuk mégiscsak beilleszteni a „normális, vagy átlagos” valóságba.
A világ, amiben élünk, pontosan ezt teszi, címkéket aggaszt: ADD, ADHD, OCD, autista és még sorolhatnám.
Milyen teljesen más nézőpontból nézhetnénk rá a különbözőségünkre, ha nem a hibákat, hanem a lehetőségeket keresnénk bennük?
És mi van akkor, ha ezek nem hibák, vagy félreműködések, hanem képességek, amiket csak nem ismerünk el?
Sőt, még tovább megyek:
Mi a másságod ajándéka?
Mi van, ha nem kell ezeket megjavítani?
Mi van, ha egy teljesen más út is lehetséges?
Ha többet szeretnél tudni a témában, szeretettel ajánlom neked Anne Maxwell, Gary M. Douglas és Dr. Dain Heer Tanítanál halat fára mászni? című könyvét, ami nemrégiben jelent meg immár magyar nyelven is!
Ahogyan azt már megszokhattátok, most sem fogtok sablonos válaszokat kapni, hogy hogyan és miképp kellene cselekednetek. Ehelyett rengeteg felismerést, humoros példákat, teret nyitó kérdéseket és lehetőséget, hogy egy más szemmel nézzetek a témára.
Lehet, hogy a gyereked túl sokat kérdez.
Vagy nem figyel „rendesen” az iskolában.
Vagy túl érzékeny.
Túl lassú, vagy túl energikus.
Vagy úgy tűnik, mintha egy másik univerzumból érkezett volna.
A szokásos diagnózis: Valami nem stimmel vele.
Az új nézőpont: Milyen ajándékot hozott ő a világba, amit még nem ismertél el?
És ha már itt tartunk, neked milyen furcsaságaid vannak?
Dr. Dain Heer is erről beszélt a legújabb videójában, ahol azt emelte ki, hogy a kulcs az, hogy elfogadjuk a saját furcsaságunkat és különcségünket, amit eddig az egész világ rosszá tett.
Hagyd abba, hogy normálisnak tetteted magad. Persze ez nem azt jelenti, hogy próbáld meg mindenkinek bebizonyítani, hogy furcsa vagy, és olyan dolgokat mondj, amiket nem tud befogadni. Egyszerűen csak arról van szó, hogy fogadd el, aki vagy és teremtsd az életed. Milyen lehetőségeid vannak, amik senki másnak nincsenek?
A másságodtól valójában nem tudsz megszabadulni, bármennyire is próbálkozol.
Az egyik legnagyobb ajándék, amit adhatunk magunknak, az az, hogy hajlandóak vagyunk kérdéseket feltenni, amikor mindenki más ítélkezik és következtetéseket von le.
A videóban arról is szó esik, hogy egy autók eladásával foglalkozó srác, akinek nem ment túl jól az értékesítés, „csak” attól, hogy a nézőpontját megváltoztatta, a legnagyobb eladásokat kezdte produkálni. Érdekes, nem?
Egy kérdéssel minden megváltozhat. Választod?
Gary Douglas azt mondta, hogy azok a gyerekek, akiket ADD-vel, ADHD-vel, OCD-vel és/vagy autizmussal diagnosztizáltak, feldühödnek, amikor azt mondják nekik, hogy használjanak szavakat a kommunikációra, mert a verbális kommunikáció nagy mértékben lelassítja őket. **
Felöltlött bennem az a rengeteg különféle gyerek, akik ***hisztiztek és jelenetet rendeztek*** a központban és aztán később a privát praxisomban is.
***Emlékszem az ábrázatukra, amire kiült a totális megvetés amikor nem akartak beszélni és valaki azt mondta nekik, hogy „nem hallom!”.***
Akkor leesett és összeállt a kép, mert ezek a gyerekek bizony másképp kommunikálnak.
Amikor Gary felvetette, hogy
**”Mi van, ha nincs semmi baj ezekkel a kölkökkel?”** és azt, hogy
**”Mi van, ha csak másképp vannak összerakva?”**, akkor azt gondoltam magamban: ”
Ó, végre valaki, aki érti a dörgést!”
**Mi lenne, ha az összes ilyen címkével rendelkező gyereket tudnánk akként látni, amik, ahelyett, hogy azt néznénk, hogy mik nem?**
**Mi változna?**
Gary hatására elkezdtem másféle kérdéseket feltenni.
Olyanokat például, hogy
**”Mi más lehetséges itt, amire még nem néztünk rá?**” ahelyett hogy „Hogyan tudnánk ezt a gyereket beilleszteni a társadalomba?”.
**Mi van, ha a más csak más?**
Nem jó, nem rossz, egyszerűen csak más.
Ezek a gyerekek mások, mint a többi ember.
Nem úgy vannak érzelmeik, mint másoknak.
Másképp gondolkodnak.
Nem értik, hogy a többi ember mitől olyan lassú és miért csinálnak úgy, mintha nem tudnának dolgokat, pedig igenis tudják.
Másképp nézik a világot.
És mi van, ha még különleges képességeik és tehetségeik is vannak?
Egyszer egy tízévesforma, OCD-vel diagnosztizált gyerek volt épp nálam a rendelőben. Érzi, hogy nagyon más, mint a többi gyerek és ettől nagyon rossznak gondolja magát. Lazán folyt a beszélgetés köztünk és jól elvoltunk.
Ekkor érzékeltem egy finom változást a testében.
Rámnézett, aztán a hátam mögötti íróasztalon lévő telefonra, majd megint rám és ekkor megcsörrent a telefon.
Felhúztam a szemöldököm, rámosolyogtam és ő visszamosolygott.
– Tudtad, ugye, hogy csörögni fog? – kérdeztem.
Kuncogva válaszolt: igen.
– Nagyszerű! – mondtam neki.
**Mi van akkor, ha tudnánk azt látni, amit ők látnak, ahelyett, hogy megpróbálnánk láttatni velük azt, amit mi látunk?**
Milyen változást tudna ez létrehozni?
Mit teremtettünk azzal, hogy nem ismertük el azokat a képességeket, amikkel ezek a gyerekek rendelkeznek?
Azt hiszem azt értük el vele, hogy ezek a gyerekek láthatatlannak érzik magukat és azt gondolják, hogy ők nem érdemelnek meg dolgokat, hogy ők értéktelenek, nem elég jók, defektesek, furák és rosszak.
Mi van, ha pontosan így ártunk ezeknek az ADD-s ADHD-s, OCD-s és autista gyerekeknek?
**Ők nem ugyanúgy látják a világot, ahogyan mi és amikor mi nem vagyunk hajlandóak az ő szemükkel látni a világot, az nehézségeket teremt számukra.**
***Meg kell látnunk, amit ők látnak ahelyett, hogy rájuk kényszerítenénk azt, hogy azt lássák, amit mi. …”
